Nyaralás - vagy inkább maga a Pokol

Na, hali~

Rég voltam itt. O...o Sok minden történt azóta, azt hiszem. :'D

Először is, kezdjük ott, hogy voltam nyaralni még június-júliusban. A két hétből jó, ha három-négy napon át jól éreztem magam... a többi kín-szenvedés volt. Először is másod osztályú gyerek felvigyázó lett belőlem, én meg alapból nem tudok a kisgyerekekkel bánni, plusz nem is a szívem csücskei. :"DD Párszor szívesen felrúgtam volna, mikor beszólt... ._. Jó, köcsög vagyok, de ha egyszer nem bírom őket... 
Aztán a barátnőm - mivel vele mentem... - nagyon szemét volt velem párszor. Amikor elsírtam magam, hogy menjünk haza, csak ennyit mondott: Van busz, van vonat. Bár, nem tudod, mi merre van, nem jutnál haza, de azért indulj meg. Nyugodtan elindulhatsz, nem aggódom, hogy itt hagysz. - Hát köszönöm szépen. Nagyon jól estek ezek a szavak az állítólagos legjobb barátnőmtől. Meg aztán... a két hétből egy hét azzal ment el, hogy veszekedtünk, konkrétan a semmiért. A nagyanyja a végén megkérdezte tőle: Minek hoztad őt ide? - Ez is jól esett. 
Aztán, ami plusz ráadás! Kifogytam a pénzemből - ugye, dohányzom, arra pedig elmegy a pénz, akárhonnan is nézzük -, és apa akart küldeni még pluszba 3000 ft-ot arra a pár napja. Oké, rendben van. Na ebből a pénzből volt egy kis kavarodás, de azt nem részletezném ^^". És a bnőm nagymamája leültetett maga elé - kapaszkodjatok meg -, hogy: Na kislányom, hova basztad el a pénzed? - én meg csak pislogtam, hogy mi köze hozzá? Nem ő pénzel, hanem a szüleim. Aztán még kaptam az ívet: Nem szeretném, ha anyádéktól úgy jönne vissza, hogy nem adtunk neked enni, inni, mert amit csak tudunk, megadunk neked. - Hát azt hittem a pofám leszakad... Nem, nem az, hogy félti a kis pénzét, az sem zavar, hogy nem bízik bennem, az sem, hogy nem csipáz, de az, hogy a legjobb barátnőm nagyanyja ilyeneket feltételez a szüleimről, az azért szíven ütött! És szerintem jogosan. Amúgy is sírógörcs határán álltam, hát még ezek után hogy érezhettem ott magam... bőgtem, mint a szopós malac. A legfájóbb az egészben pedig az, hogy amikor az én mamám piszkálta bnőmet, megvédtem! Lementem a mamámhoz, kiosztani, hogy álljon meg a menet, ne piszkálja őt, mert én szeretem. És? Mikor az ő mamája engem leosztott, még a barátnőm igazat adott neki! Sőt, még jobban oltogatott, hogy-hogy lehetek ennyire szerencsétlen ( a végére már a mamája szólt rá, hogy így azért túlzás ). Nem kell mondanom azt hiszem, hogy az az napot végig sírtam...
Plusz: voltunk discoban még ez előtt... rosszul lettem, fájt a fejem - nem szokásom discoba járni, mert fejfájós vagyok és a hangos szenétől megfájdul a fejem -, leültem és ott elvoltam magamnak. Barátnőm odajött, hogy visszasétáljunk? (Aha, másfél kilométert... köszönöm. Nem ám az, hogy visszaviszünk kocsival, dehogy!) Én meg elnevettem magam, hogy ha innen felállok, összeesek, úgyhogy megvárjuk, amíg a többiek kitombolják magukat, aztán majd kocsival elmegyünk. Igen, hogyne. Visszajött az egész úgy - fingom sincs, hogyan -, hogy én mindezt azért csináltam, hogy ŐK ne érezzék jól magukat, és hogy sajnáltassam magam. Nem szóltam semmit, benyeltem. Aztán, másnap reggel rám fogták, hogy turkáltam a nénje táskájában a telefonomért. Akkor már komolyan azt hittem öngyilkos leszek @_@. Nem turkáltam senki táskájában, a telefonom az ASZTALON volt! Nem én nyúltam a táskájába, de azért én voltam... hát köszöntem. 
Aztán, utolsó napunk... haza akartam jönni, de kicseszettül, akkor már bennem volt: ha nem mehetek haza, itt és azonnal véget vetek az életemnek XD. De, kihisztizték, hogy maradjunk még egy napot egy koncert miatt (barátnőmet rettenetesen imádtam érte, mert tudta, mennyire haza akartam jönni). Hát, de rendben van, maradtunk. Aztán, a koncert elkezdődött, mi ott voltunk, és a nénje rosszul lett - megértem, rosszul lett, oké -, visszamentünk hozzájuk. Bár, kedvem lett volna beszólni: Azért csinálod, hogy mi ne érezzük jól magunkat! - ugye én ezt kaptam a discoban. De lakat a pofámon, én senkijük nem vagyok. Szóval, ebből az egészből ezt akartam kihozni: Maradtam egy kurva napot a semmiért! 
Oké, a nénje aranyos volt - a maga módján, jól el tudtunk beszélgetni, ha olyanja volt -, de a pár emberen kívül az egész nyaralást utáltam. Nem is nyaralás volt, hanem maga a pokol! 
Aztán... amikor hazaértünk, akkor még nem is volt semmi. Majdnem sírtam, mikor megláttam újra a szobám - igen, ennyire fos volt a nyaralásom. Pár nappal rá, mentünk pecázni a barátnőm öccsével és a bátyámmal. A barátnőm azt mondta, azért nem jön pecázni, mert: Nanával is voltunk pecázni a nyaraláson, és el kellett jönnünk, mert unta magát. Még egyszer nem nézem az unott pofáját. - Itt sokalltam be. Nem miattam jöttünk el, hanem azért, mert a nénjének a fia indulót fújt, hogy induljunk hazafele! És amit kibaszottul utálok, az az, ha hazudnak rólam! 
Arról nem is beszélve, miket mondott még barátnőm. Elvileg én kéregettem a nagyszüleitől, stbstbstb. Én? Aki ki sem mert menni a kis szobácskájából! Én, aki még a fagyit sem fogadta el?! Úgy felcseszte az agyamat. Még sok más is volt, de ahw...
Nem is beszélek vele azóta, mondjuk... 

Szóval, a nyaralásomról ennyit. ^^ Hú, de sokat írtam... x"DDDD Gomen~ 

Megyek is, nem idegesítem tovább a népet. xD

baibai~

Egy kis történet~ (Akame)

Mostanában megszállt az írói szellem :'D jó ideig hanyagoltam az írást is és most az is előbukkant. ^^

Egy Akamét írtam még a minap, és gondoltam, felteszem ide is. ^^

Last Tears

Mikor velem voltál, még nem fogtam fel igazán, mennyit érsz nekem, mennyi mindenből rántottál ki. Most, hogy nem tudhatlak magam mellett, érzem, hogy a sötétbe merülök és tenni ellene nem tudok. Csak sodródom az árral, miközben könnyeimet hullatom érted. Értem. Értünk.

Elértem a szakadék széléhez, ahonnan már nincs és nem is volt kiút. Biztos út vezetett ide, miután kidobtalak az életemből, meggondolatlanul. Reméltem, hogy így könnyebb lesz, remélem, hogy így megoldom a kettőnk közt lévő örökös vitát és konlfliktust, ami szétszaggatni akarta a lelkemet. Tévedtem. Nem akartam magamnak beismerni, de tévedtem. Emlékszel? Soha nem akartam beismerni, hogyha valamiben hibáztam. Mindig csak alázatból tettem meg, azért, hogy véget vessünk a veszekedésnek vagy a haragtartásnak. Gyenge voltam, már akkor is gyötört a félelem és gyengeség. Mégis, könnyebb volt az életem, még a mardosások ellenére is.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta érzem ezt a hiányérzetet. Nem rég jött csak elő. Tényleg könnyebb volt az életem nélküled, könnyebb volt átélni a mindennapokat úgy, hogy nem szerepeltél ebben a "színjátékban", amit mind a ketten űztünk. Mert talán csak játszottuk egymás előtt a szeretetet... vagy mégsem? Nem. Én tényleg szerettelek. És te engem? Ahogy végiggondolom a történteket, biztosan tudom, hogy te is szerettél engem annak ellenére, hogy a legtöbbször csak bántottuk egymást.

Igen.

A mi kapcsolatunk a bántásról, fájdalomról, keserűségről szólt. Legalábbis, részben. Mikor megismertelek, egy esetlen, semmirekellő, buta gyermek voltam, aki azt hitte, hogy megváltja a világot, ha ráijeszt pár emberre a halál mondatától. Felébresztettél a sok fájdalommal, hogy ez nem így van. Igenis gyávaság futni az élet elől, gyávaság nem elvállalni az élniakarást. Gyávaság késhez nyúlni, vagy gyógyszerhez. Megtanítottad nekem, hogy lehet szépen, örömteljesen élni. Hálás voltam érte. Pedig sokszor hittem azt, hogy azért marsz belém minden nap, mert szeszélyes és utálatos vagy. Vagy csak mert szerettél bántani. De nem mindig volt így. Keserűséggel és fájdalommal tanítottál meg arra, hogy álljak ki magamért, nyissam ki a számat, ha bántanak, és élvezzem az élet apró örömeit. Érdekes, nem? Fájdalommal tanítani meg valakit élni. Neked sikerült rávezetned a helyes útra, neked sikerült az, ami a szüleimnek és akkori "barátaimnak" nem sikerült. Neked sikerült új irányt adnod az én ködös világomba... de ez az út már halovány.

Sokat betegeskedem, mióta nem vagy velem. Kezdek megkattanni, kezdek képzelődni, furcsa dolgokat hallani, látni. Félek. Rettegek attól, hogy most tényleg túl messzire mentem. A saját gondolataimba őrülök bele. Saját magamat kergetem őrültségbe, elmebajba. Mert kidobtalak. Ahelyett, hogy utoljára, mégegyszer bocsánatot kértem volna, inkább felhúztam az orrom és beléd rúgtam még egyszer. Te pedig meguntad. Hibáztam. Nem vállaltam magamra. Eldobtalak, és te örömmel mentél. De már nem akarlak elengedni. Legszívesebben most azonnal elutaznék hozzád és... nem történne semmi.

Kinyitod az ajtót, meglátsz engem, megdöbbensz. Én csak állok és nézek rád, bágyadtan, könnyeimmel küszködve. Te csak nézel rám, tekinteted dühössé, csalódottá válik. Kimondanám azt a bizonyos szót, de nem merem. Állunk egymás előtt, nézünk egymásra, és semmi. Hátat fordítok, te becsukod az ajtót és indulok. Sétálok a sötét, kietlen utcán.

Ez történne, tudom. Biztosan ez történne. Mert dühösen hagytál ott. Mert örültem, hogy elmentél. És mert örültél, hogy megszabadultál tőlem.

Emlékszem arra a pár hónapra nélküled. Éltem, nevettem, főztem, takarítottam, játszottam, szórakoztam, buliztam, barátkoztam, kiéltem magam. Aztán csend, sötétség és őrjítő nyugodtság. Az élet fájdalmas lett. A nevetés keserűvé, hamisság és hazúggá vált. A játék veszélyes lett. A szórakozás és a bulizás unalmassá vált. Akiket a barátaimnak hittem, nem voltak azok. Csak haverok, akikkel néha jó szórakozni. A barátkozásokból semmi sem lett. Valamiért mindig eltávolodtak tőlem az emberek. Csak te tudtál elviselni? Könnyen lehet.

Gyűlöltem hazudni, mégis sokat hazudtam. Gyűlöltem azt mondani, hogy jól vagyok, amikor sírtam, zokogtam. Tudtam, hogy neked nehezebb, ezért nem mondtam el, mikor hogyan vagyok. Kibuktam néha, amikor nem bírtam tovább. Hazudtam magamnak és neked is. Még mindig hazudok. Nem tudok róla leszokni. Hazudok a családomnak, a "barátaimnak", még a kisállatomnak is. Főleg magamnak. Rengeteget hazudtam, pedig mindig hangoztattam: utálok hazudni! És mégis, hazudtam. Folyamatosan hazudtam. Megértem, ha utálsz miatta. Megértem, ha ez volt az egyik ok, amiért a szeretet egy fajta gyűlöletté alakult a szívedben. Ki tud egy hazug embert szeretni? Egy olyan hazug embert, aki még saját magát is becsapja, hogy ne kelljen szembenéznie a kőkemény valósággal. Azt mondtam rendben, amikor sikítottam volna, hogy nem jó így. Egy idő után elhitettem magammal, hogy ez így rendben van. Vagy ez nem is hazugság? Már magam sem tudom. Csapdába estem.

Hiányzol.

Rettenetesen hiányzol.

Egy ideje éjszakánként veled álmodom. Azt álmodtam a minap, hogy együtt sétálunk a városban, nevetünk egymásra, fagyit eszünk és arról beszélgetünk, hogy mik történtek velünk a nap folyamán. Nevetsz és nevetek. Bolog vagy és boldog vagyok. Együtt vagyunk boldogok, egymás mellett, egymással.

Tudod, most már csak az álmaimban érzek igazi, valós boldogságot. Mikor felébredek egy-két álomból, sírhatnékom van a tudattól, hogy csak álom volt. Sírni tudnék, mikor rájövök, hogy ez csak egy kép, amit az agyam szült. Nélküled nincs élet.

Megtanítottál élni. Hogyan lehetne élni az nélkül, aki megtanította az élet fogalmát? Hogy lehet elviselni a mindennapokat, ha az nincs mellettünk, akiért éltünk? A válasz egyszerű: sehogy.

Egy-két hete láttalak. A metrón voltál, meredten bámultad az embereket, de engem nem vettél észre a tömegből. Tudom. A szemeid mindig elárulták a gondolataid. Meg akartalak szólítani és oda szerettem volna rohanni hozzád. Nem tettem, mert féltem, hogy elküldenél. De egy pillanatig boldog voltam, húgy láthattalak, talán utoljára. Akkor kezdett ez az érzés még inkább fúrni. Azóta minden este a hányinger kerülget. Magamtól. Talán ha személyesen bocsánatot kértem volna... talán ha megtettem volna...

Nincs ha, nincs talán. Nem tettem meg. Hagytam, hogy kilépj a metróból, hagytam, hogy véglegesen, örökre kilépj az életemből. Megbántam. De talán már jóval azelőtt véget vetettél a közös életünknek.

Sétálok az esőben és dúdolom a kedvenc dalunkat. Emlékszel még rá? Mennyire imádtuk. Eszembe jut, ahogy az ágyon ülve, dőlöngélve énekeljük hangosan, elmerülve a zene mámorában. Milyen régen volt... mégis, mintha tegnap lett volna.

Minden emlékkép olyan újnak tűnik, olyan közelinek, mégis elérhetetlen. Nem tudom már megfogni őket, nem tudom visszahozni az emlékeket, nem tudlak téged sem visszahozni. Semmit sem. És ez fáj...

Sokan mondják mostanában, hogy szét vagyok esve. Elfelejtek alapvető dolgokat, amiket nem kellene. Szétszórtan élek. Semmit sem találok meg. Néhányan aggódnak értem, szerintük nem ártana egy jó pszichológus. Egy doki, aki rendbeszedne. De nekem nem kell orvos, nekem te kellesz. Mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg. Igen, ez pontosan így van. Nekem te kellesz, de én már nem kellek neked. Ilyen az élet.

Gyenge vagyok. Mindig gyenge voltam, de most különösen gyenge vagyok. Egyre sötétebb dolgokon gondolkodom, egyre groteszkebb az életem.

Egy szakadék szélén álltam és elindultam egy lejtőn, ami visz lefelé. Most már tényleg nincs visszaút. De talán nem is baj. Nem gond. Könnyebb lesz így. Öntudatlanul leélni az életem, úgy meghalni, hogy nem fogom fel. Mindig szerettem tudatlanságban élni, mert az sokkal könnyebb. Igen. Könnyebb lesz, ha elértem a sötét utam végét. Eddig is monoton hangsúlyban pörgött körülöttem a világ, hát akkor könnyebb lesz, ha ez a folytonosságos élet lassan tudtatlanságba alakul. Nem akarom érezni, hogy hiányzol, mert megőrjít a tudat. Vagy már meg is tette?

Emlékszem a rosszakra is. Amikor oktalanul bántottál, jogtalanul martál a lelkembe, hogy neked könnyebb legyen. Emlékszem. Emlékszem, hogy mennyi fájdalmat tudtál okozni nekem egy-két beszólás miatt. És mennyire fájt... de még mindezek ellenére is azt akarom, hogy újra velem légy! Szeretném, ha bántanál, szeretném, ha fájdalmat okoznál, szeretném, hogy üvölts, szeretném... szeretném a veszekedést, a vitát. Mindent. Vissza akarok hozni mindent.

De hiába. Késő. Ezzel már elkéstem.

Az utolsó vitával mindent elmondtál nekem. Az utolsó szavakkal mindent elmondtál, mégsem mondtál semmit.

A dolgok elromlanak, ez is az élet része. Van, amit meg lehet javítani, van, amit nem. Ez egy olyan dolog, ugye? Persze, hogy olyan. Én is elromlottam, nem csak a kapcsolatunk. Csak míg a kapcsolatunk lassan, én addig gyorsan romlottam. Tudom, hogy nem normális dolgok, amiket látok, hallok, képzelek. Mégis jól esnek. Néha látom az utcán azt, hogy együtt vagyunk. Néha hallom a nevetésed. Aztán egy idő után rájövök valamire: te már rég elmentél, Jin. És én, a kiegyensúlyozott Kamenashi Kazuya elsüllyedt.

De talán így kellett lennie.

Ennyi szenvedés után miért nem megyek oda hozzád, hogy bocsánatot kérjek? Akkor talán megmenekülnék. De nem teszem. Lenne egy út, amin tovább haladhatnék. Bocsánatkérés, észrevehetetlenül visszaszökkenés az életedbe. De nem teszem. Miért? Mert már semmi sem lenne a régi. Akarlak, ugyan úgy, szenvedélyesen szeretlek, de hiába jönnél vissza az életembe. Már nem lenne ugyanaz. Semmi sem lenne ugyanaz.

Megállíthatalanul száguldok a lejtőn, várva, hogy elérjem a célt. És még utoljára könnyeket ejtek érted. Értem. Értünk.

yo~

Hali~

Süt a nap, aránylag jó idő van, és olyan jó ez a nap *-* szinte felemelő, hogy a hideg, fagyos telek után végre szépen, lassan kiteljesedik a tavasz. Egyszerűen imádom és ilyenkor teljesen fel vagyok töltve energiával *-*

Ismét KAT-TUN, azon belül Akame mániás lettem :D egy ideig elhagytam őket (TwT). Akkor sűrűn néztem animét, meg ilyesmiket, aztán egy dorama folyamán visszajöttek ezek a dolgok és valahogy ez a kis változás most jót tett nekem x)

Kaptam egy tengerimalacot *_* haláli édes :3

Főleg akkor, amikor az ölemben van és nyalogatni kezi az ujjaimat xD tegnap előtt meg rámászott a billentyűzetre. :'D

Nagyon cukor <3

hmpf...

Halika~

Jó rég jöttem ide fel... mondjuk most is csak azért, hogy kiadjam a mérgemet. :"D Ugyanis a jó kis barátok mindig akkor tűnnek el, amikor nekem kurva nagy bajom van. Nem tudom, hogy mindenkinél így van-e... hát nálam kurvára igen.

Az egyik állandóan átbasz és mire rájönnék mi is van, addigra már az egész a süllyesztőbe esett. Elegem van. De képtelen vagyok elhajtani. Mondjuk, nem is kell elhajtanom, megy az magától. Arra jó voltam, hogy kihasználhasson egy-két unalmas napján. Hát köszönöm, jól esett. Wááááh... miért csak én vagyok ennyire szerencsétlen? -.-"""" Komolyan, ami az elmúlt 3-4 évben történt, legszívesebben kitépném, összegyűrném és olyan messzire hajítanám, amilyen messzire csak tudom. Vagy csak simán átírnám ezeket az éveket. 3-4 éve csak romokban az életem és ez nekem nagyon nem tetszik. Most egy holtponton vagyok és az úgy nevezett barátaimat sehogy sem tudom elérni. Van amelyik csak elhajt, hogy bocs, dolgom van, fárassz mást. Jól esik, tényleg...

És ilyenkor jut eszembe, hogy kurvára egyedül maradok a gondjaimmal. ._. De bezzeg, mikor nekik van bajuk, akkor... aht. Azt sem tudom, minek írom ezt ide. Semmi értelme... időpocsékolás csak.