Egy Akamét írtam még a minap, és gondoltam, felteszem ide is. ^^
Last Tears
Mikor velem voltál, még nem fogtam fel igazán, mennyit érsz nekem, mennyi mindenből rántottál ki. Most, hogy nem tudhatlak magam mellett, érzem, hogy a sötétbe merülök és tenni ellene nem tudok. Csak sodródom az árral, miközben könnyeimet hullatom érted. Értem. Értünk.
Elértem a szakadék széléhez, ahonnan már nincs és nem is volt kiút. Biztos út vezetett ide, miután kidobtalak az életemből, meggondolatlanul. Reméltem, hogy így könnyebb lesz, remélem, hogy így megoldom a kettőnk közt lévő örökös vitát és konlfliktust, ami szétszaggatni akarta a lelkemet. Tévedtem. Nem akartam magamnak beismerni, de tévedtem. Emlékszel? Soha nem akartam beismerni, hogyha valamiben hibáztam. Mindig csak alázatból tettem meg, azért, hogy véget vessünk a veszekedésnek vagy a haragtartásnak. Gyenge voltam, már akkor is gyötört a félelem és gyengeség. Mégis, könnyebb volt az életem, még a mardosások ellenére is.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régóta érzem ezt a hiányérzetet. Nem rég jött csak elő. Tényleg könnyebb volt az életem nélküled, könnyebb volt átélni a mindennapokat úgy, hogy nem szerepeltél ebben a "színjátékban", amit mind a ketten űztünk. Mert talán csak játszottuk egymás előtt a szeretetet... vagy mégsem? Nem. Én tényleg szerettelek. És te engem? Ahogy végiggondolom a történteket, biztosan tudom, hogy te is szerettél engem annak ellenére, hogy a legtöbbször csak bántottuk egymást.
Igen.
A mi kapcsolatunk a bántásról, fájdalomról, keserűségről szólt. Legalábbis, részben. Mikor megismertelek, egy esetlen, semmirekellő, buta gyermek voltam, aki azt hitte, hogy megváltja a világot, ha ráijeszt pár emberre a halál mondatától. Felébresztettél a sok fájdalommal, hogy ez nem így van. Igenis gyávaság futni az élet elől, gyávaság nem elvállalni az élniakarást. Gyávaság késhez nyúlni, vagy gyógyszerhez. Megtanítottad nekem, hogy lehet szépen, örömteljesen élni. Hálás voltam érte. Pedig sokszor hittem azt, hogy azért marsz belém minden nap, mert szeszélyes és utálatos vagy. Vagy csak mert szerettél bántani. De nem mindig volt így. Keserűséggel és fájdalommal tanítottál meg arra, hogy álljak ki magamért, nyissam ki a számat, ha bántanak, és élvezzem az élet apró örömeit. Érdekes, nem? Fájdalommal tanítani meg valakit élni. Neked sikerült rávezetned a helyes útra, neked sikerült az, ami a szüleimnek és akkori "barátaimnak" nem sikerült. Neked sikerült új irányt adnod az én ködös világomba... de ez az út már halovány.
Sokat betegeskedem, mióta nem vagy velem. Kezdek megkattanni, kezdek képzelődni, furcsa dolgokat hallani, látni. Félek. Rettegek attól, hogy most tényleg túl messzire mentem. A saját gondolataimba őrülök bele. Saját magamat kergetem őrültségbe, elmebajba. Mert kidobtalak. Ahelyett, hogy utoljára, mégegyszer bocsánatot kértem volna, inkább felhúztam az orrom és beléd rúgtam még egyszer. Te pedig meguntad. Hibáztam. Nem vállaltam magamra. Eldobtalak, és te örömmel mentél. De már nem akarlak elengedni. Legszívesebben most azonnal elutaznék hozzád és... nem történne semmi.
Kinyitod az ajtót, meglátsz engem, megdöbbensz. Én csak állok és nézek rád, bágyadtan, könnyeimmel küszködve. Te csak nézel rám, tekinteted dühössé, csalódottá válik. Kimondanám azt a bizonyos szót, de nem merem. Állunk egymás előtt, nézünk egymásra, és semmi. Hátat fordítok, te becsukod az ajtót és indulok. Sétálok a sötét, kietlen utcán.
Ez történne, tudom. Biztosan ez történne. Mert dühösen hagytál ott. Mert örültem, hogy elmentél. És mert örültél, hogy megszabadultál tőlem.
Emlékszem arra a pár hónapra nélküled. Éltem, nevettem, főztem, takarítottam, játszottam, szórakoztam, buliztam, barátkoztam, kiéltem magam. Aztán csend, sötétség és őrjítő nyugodtság. Az élet fájdalmas lett. A nevetés keserűvé, hamisság és hazúggá vált. A játék veszélyes lett. A szórakozás és a bulizás unalmassá vált. Akiket a barátaimnak hittem, nem voltak azok. Csak haverok, akikkel néha jó szórakozni. A barátkozásokból semmi sem lett. Valamiért mindig eltávolodtak tőlem az emberek. Csak te tudtál elviselni? Könnyen lehet.
Gyűlöltem hazudni, mégis sokat hazudtam. Gyűlöltem azt mondani, hogy jól vagyok, amikor sírtam, zokogtam. Tudtam, hogy neked nehezebb, ezért nem mondtam el, mikor hogyan vagyok. Kibuktam néha, amikor nem bírtam tovább. Hazudtam magamnak és neked is. Még mindig hazudok. Nem tudok róla leszokni. Hazudok a családomnak, a "barátaimnak", még a kisállatomnak is. Főleg magamnak. Rengeteget hazudtam, pedig mindig hangoztattam: utálok hazudni! És mégis, hazudtam. Folyamatosan hazudtam. Megértem, ha utálsz miatta. Megértem, ha ez volt az egyik ok, amiért a szeretet egy fajta gyűlöletté alakult a szívedben. Ki tud egy hazug embert szeretni? Egy olyan hazug embert, aki még saját magát is becsapja, hogy ne kelljen szembenéznie a kőkemény valósággal. Azt mondtam rendben, amikor sikítottam volna, hogy nem jó így. Egy idő után elhitettem magammal, hogy ez így rendben van. Vagy ez nem is hazugság? Már magam sem tudom. Csapdába estem.
Hiányzol.
Rettenetesen hiányzol.
Egy ideje éjszakánként veled álmodom. Azt álmodtam a minap, hogy együtt sétálunk a városban, nevetünk egymásra, fagyit eszünk és arról beszélgetünk, hogy mik történtek velünk a nap folyamán. Nevetsz és nevetek. Bolog vagy és boldog vagyok. Együtt vagyunk boldogok, egymás mellett, egymással.
Tudod, most már csak az álmaimban érzek igazi, valós boldogságot. Mikor felébredek egy-két álomból, sírhatnékom van a tudattól, hogy csak álom volt. Sírni tudnék, mikor rájövök, hogy ez csak egy kép, amit az agyam szült. Nélküled nincs élet.
Megtanítottál élni. Hogyan lehetne élni az nélkül, aki megtanította az élet fogalmát? Hogy lehet elviselni a mindennapokat, ha az nincs mellettünk, akiért éltünk? A válasz egyszerű: sehogy.
Egy-két hete láttalak. A metrón voltál, meredten bámultad az embereket, de engem nem vettél észre a tömegből. Tudom. A szemeid mindig elárulták a gondolataid. Meg akartalak szólítani és oda szerettem volna rohanni hozzád. Nem tettem, mert féltem, hogy elküldenél. De egy pillanatig boldog voltam, húgy láthattalak, talán utoljára. Akkor kezdett ez az érzés még inkább fúrni. Azóta minden este a hányinger kerülget. Magamtól. Talán ha személyesen bocsánatot kértem volna... talán ha megtettem volna...
Nincs ha, nincs talán. Nem tettem meg. Hagytam, hogy kilépj a metróból, hagytam, hogy véglegesen, örökre kilépj az életemből. Megbántam. De talán már jóval azelőtt véget vetettél a közös életünknek.
Sétálok az esőben és dúdolom a kedvenc dalunkat. Emlékszel még rá? Mennyire imádtuk. Eszembe jut, ahogy az ágyon ülve, dőlöngélve énekeljük hangosan, elmerülve a zene mámorában. Milyen régen volt... mégis, mintha tegnap lett volna.
Minden emlékkép olyan újnak tűnik, olyan közelinek, mégis elérhetetlen. Nem tudom már megfogni őket, nem tudom visszahozni az emlékeket, nem tudlak téged sem visszahozni. Semmit sem. És ez fáj...
Sokan mondják mostanában, hogy szét vagyok esve. Elfelejtek alapvető dolgokat, amiket nem kellene. Szétszórtan élek. Semmit sem találok meg. Néhányan aggódnak értem, szerintük nem ártana egy jó pszichológus. Egy doki, aki rendbeszedne. De nekem nem kell orvos, nekem te kellesz. Mindenkinek az kell, amit nem kaphat meg. Igen, ez pontosan így van. Nekem te kellesz, de én már nem kellek neked. Ilyen az élet.
Gyenge vagyok. Mindig gyenge voltam, de most különösen gyenge vagyok. Egyre sötétebb dolgokon gondolkodom, egyre groteszkebb az életem.
Egy szakadék szélén álltam és elindultam egy lejtőn, ami visz lefelé. Most már tényleg nincs visszaút. De talán nem is baj. Nem gond. Könnyebb lesz így. Öntudatlanul leélni az életem, úgy meghalni, hogy nem fogom fel. Mindig szerettem tudatlanságban élni, mert az sokkal könnyebb. Igen. Könnyebb lesz, ha elértem a sötét utam végét. Eddig is monoton hangsúlyban pörgött körülöttem a világ, hát akkor könnyebb lesz, ha ez a folytonosságos élet lassan tudtatlanságba alakul. Nem akarom érezni, hogy hiányzol, mert megőrjít a tudat. Vagy már meg is tette?
Emlékszem a rosszakra is. Amikor oktalanul bántottál, jogtalanul martál a lelkembe, hogy neked könnyebb legyen. Emlékszem. Emlékszem, hogy mennyi fájdalmat tudtál okozni nekem egy-két beszólás miatt. És mennyire fájt... de még mindezek ellenére is azt akarom, hogy újra velem légy! Szeretném, ha bántanál, szeretném, ha fájdalmat okoznál, szeretném, hogy üvölts, szeretném... szeretném a veszekedést, a vitát. Mindent. Vissza akarok hozni mindent.
De hiába. Késő. Ezzel már elkéstem.
Az utolsó vitával mindent elmondtál nekem. Az utolsó szavakkal mindent elmondtál, mégsem mondtál semmit.
A dolgok elromlanak, ez is az élet része. Van, amit meg lehet javítani, van, amit nem. Ez egy olyan dolog, ugye? Persze, hogy olyan. Én is elromlottam, nem csak a kapcsolatunk. Csak míg a kapcsolatunk lassan, én addig gyorsan romlottam. Tudom, hogy nem normális dolgok, amiket látok, hallok, képzelek. Mégis jól esnek. Néha látom az utcán azt, hogy együtt vagyunk. Néha hallom a nevetésed. Aztán egy idő után rájövök valamire: te már rég elmentél, Jin. És én, a kiegyensúlyozott Kamenashi Kazuya elsüllyedt.
De talán így kellett lennie.
Ennyi szenvedés után miért nem megyek oda hozzád, hogy bocsánatot kérjek? Akkor talán megmenekülnék. De nem teszem. Lenne egy út, amin tovább haladhatnék. Bocsánatkérés, észrevehetetlenül visszaszökkenés az életedbe. De nem teszem. Miért? Mert már semmi sem lenne a régi. Akarlak, ugyan úgy, szenvedélyesen szeretlek, de hiába jönnél vissza az életembe. Már nem lenne ugyanaz. Semmi sem lenne ugyanaz.
Megállíthatalanul száguldok a lejtőn, várva, hogy elérjem a célt. És még utoljára könnyeket ejtek érted. Értem. Értünk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése